Egy barátom ismerőse ajánlotta, hogy a szigetcsoporton belül válasszam Mauit és úgy is tettem.

Délután szálltam repülőre kis hátizsákommal. Röpke három óra repülőút után már Naritán landoltunk. Volt két óra szabad időm a csatlakozó gépig, mit tegyek, felhívom Tokyo-i barátom. Japán pénzem egy fillér se, ATM se volt a környéken. Végül egy boltocskában váltottam fel a nálam levő egyetlen készpénzt, egy százdollárost. Ezért kaptam egy ezer jenes hívókártyát és szerencsére 91 amerikai dollárt vissza. Nem tudom mit kezdtem volna még többezer jennel a zsebemben útban Honoluluba. A kártya titkát néhány perc után megfejtettem; olyan, mint a kaparós sorsjegy, a PIN számot kaparás után látja meg az ember. A telefonban persze csak japán nyelvű használati utasítás volt. A lényeg a lényeg, hogy összejött a hívás és sikerült jól ráijeszteni haveromra, akit egy éve láttam utoljára Pekingben, mert beígértem magam néhány napra Tokyóba hozzá visszaúton.

Honolulu Oahu szigetén van és az én úticélom Maui volt. Átsétáltam a belföldi terminálhoz és vettem egy oda-vissza jegyet. Kicsit meghökkentem a 186 dolláros jegyáron, mert haverom 90 körülire mondta. Igaz, hogy nem volt előzetes foglalásom. A szigetek közötti repülőket joggal lehet nevezni légibuszoknak is, mert ugyan van időpont és járatszám a jegyen, de ha van éppen félig telt gép minden további nélkül fel lehet a korábban indulóra is szállni. Én is így tettem, ezért volt nagyon jó, hogy az összes cuccomat magammal tudtam vinni a fedélzetre. Fél óra és máris Maui Kahului nevű fővárosának repterén landoltunk.

Kis keresés után megtaláltam a hotelom is, Maui Seaside. A szobám még nem volt kitakarítva, de kérésemre nyitottak egy másikat, ahol le tudtam zuhanyozni. Mire a tisztálkodással végeztem birtokba vehettem a nekem szánt szobát is. Volt már nálam néhány prospektus, amiket a reptereken csíptem fel, fürdőgatyára váltottam és kivonultam a hotel medencéjéhez, amit U alakban öleltek körbe a szobák. Az U nyitott vége jelentette a tengert. Szép elrendezés, szép környezet. Pázsit, pálmafák, kék víz, kék ég. Mi kell még ahhoz, hogy fél napos repülőút után elszunnyadjon az ember ? Pekinghez képest 18 órával jártunk hátrább; erőteljes agytorna szükségeltetett mindig kiszámolni, hogy éppen hol tartanak az “otthoniak”. Ezen filózva billent félre a fejem a nyugágyban. Hat körül ébredtem egy kicsit erősebb szélre és később a szobámban levő tükör előtt állva felfedeztem, hogy sikerült féloldalasan lesülnöm. Persze programot még nem sikerült összehozni, de átlapozva az autókölcsönzőtől kapott Maui Guide-ot úgy döntöttem, hogy estére a 30 mérföldre levő Lahaina nevű városba hajtok.

Jó döntés volt. Kahuluiban semmi érdekes nincs, nagy szupermarketek szétszórva a városka külső részein, de egyébként is úgy néz ki az egész, mint egy autópálya-csomópont. Szóval igazi amerikai városka. Lahaina ezzel szemben rendelkezik egy Front St. nevű utcával, amin egymást érik a hangulatosnál hangulatosabb boltocskák, éttermek. És mindez a tengerperttal párhuzamosan. Két utazási ügynökségbe is betértem; az egyiknél megrendeltem a Luau programot ami egy hawaii táncos, zenés, kajálós rendezvény, egy másiknál pedig a snorkeling (búvárszemüveges, légzőpipás korallzátony melletti halnézegető) túrát.

Jún. 28 hétfő

Reggelre kelve első dolgom az volt, hogy visszamentem Lahainába megvenni az esti Luau programra a jegyem. Egyben meg is reggeliztem egy Cheesburger nevű helyen, ahol tegnap este sorban álltak az emberek, hogy vacsorázhassanak. A reggeli mindenesetre nem volt rossz.

Egy üveg ásványvízzel felszerelkezve indultam megnézni a krátert. Maui két vulkáni kúp összenövéséből keletkezett. Az ÉNY-i pajzsvulkán másfél millió éves, a DK-i pedig egymillió éves, tehát viszonylag nagyon fiatal képződmény a sziget. A kettő közül a fiatalabb a magasabb és egészen a csúcsáig jól kiépített út vezet. Majdnem két órás kanyargós, de nagyon szép kilátással megáldott úton jutottam el 3055 m magasságba. Itt már igencsak erős szelek fújtak, elkelt a hosszúujjú farmering. Nem egy hegyes kúpot kell elképzelni, hanem inkább egy kiterjedt magasföldet. A kráter belseje ugyanis szinte teljesen fel van töltve anyaggal, de maga a kúp nyílása vagy 20 km átmérőjű. Mindenesetre a csúcsról kb. egy kilométerre lehet letekinteni a holdbéli tájra. Igen megkapó látvány, jó fényképeket sikerült csinálnom. A legjobb az egészben, hogy felhőszint felett vagyunk, mindig derült az ég és kiválóan látszik a 160 km-re levő Mauna Kea több, mint négy km magas csúcsa a Nagy szigetről. Különböző szervezett túrákra lehetett volna befizetni a kráterrel kapcsolatosan is. Az egyik a napfelkelte megtekintése a csúcsról. Ehhez a hotelt hajnali fél háromkor kell elhagyni és sapkával, kesztyűvel felszerelkezni. A másik a csúcsról való lebiciklizés bérelt bringákon. Valahogy meg voltam elégedve a saját megoldásommal. Ezzel a vulkánnal kapcsolatban van egy sztori is. A kráter neve Haleakala, ami polinézül Nap Házát jelent. Volt pedig Maui, a félisten, aki azt szerette volna, hogy minél többet süssön a nap a világnak ezen a részén és ezt megvalósítandó lekötötte a Nap sugarait a kráter pereméhez. Persze a Nap könyörgőre fogta a dolgot, hogy neki mennie kell tovább és sikerült is meghatnia Mauit, de mielőtt továbbengedte volna kicsikart egy ígéretet, hogy ezen a tájon mindig egy kicsit tovább időzik, mint máshol. Ettől kezdve viseli a kráter a Haleakala nevet.

Mire leértem a tengerpartra már igencsak igyekeznem kellett, hogy időben odaérjek a Luau kezdetére. A Luau helye egy első osztályú hotel tengerparti fövenyén kialakított színpad környéke volt, ami mellett hosszú padokon elfér vagy kétszáz ember. Helyi szépséggel való fényképezkedéssel kezdődött majd gyors helyfoglalással folytatódott a dolog, mert a színpad nem mindenhonnan látszódott jól. Az asztalnál aztán megismerkedtem két házaspárral, az egyik Los Angelesből, a másik Chicagoból érkezett vakációzni. Az LA páros tizenhatodik házassági évfordulóját ünnepelte. A program tánccal folyatódott, amihez felhívták a színpadra a frissen megesküdteket. Hát majdnem a közönség fele ebbe a kategóriába tartozott. És a tánc amiben statisztáltak tele volt csípőmozdulatokkal – gyakorlásképp, mondta a konferancié.

Össznépi kajálás svédasztalról és újabb táncok, zenés történetek a színpadon parádés kosztümökben. Jó volt, nagyon kellemes hangulattal. Az előadás színpontja a tűztánc volt, amikor a bennszülött(nek álcázott) égő botokat forgatott iszonyatos sebességgel és mutatott be akrobatikus elemeket is. Tényleg érdemes volt ezért a Luauért. Ha jól emlékszem kevesebb, mint 60 dollárba került a dolog.

Ezzel nem is volt gond, sőt jóval előbb odaértem; nem nagy sziget ez a Maui ! A hotelemtől a kikötőig kényelmesen negyedóra alatt ott voltam a kis Toyotával. A kikötőt Maalea-nak hívják, a hajót, amire végül is hetvenen szálltunk fel Lanai-nak. Ez a hajó vitte már Swarzeneggert is snorkelingezni 3x. Persze amikor ő ment kibérelte az egész hajót. Az úticélunk ,Molokini (én a monokiniről jegyeztem meg a nevét), kb. 50 percre van a parttól, félig elsüllyedt kráter, ahol megtelepedett a korall és az ehhez tartozó hal és növényvilág. Molokini felülről a csökkenő félhold sarlójára hasonlít. Kerülete nem nagy, talán fél kilométer. A hajón reggeliben és eligazításban volt részünk, valamint megkaptuk a szemüveget, pipát, békatalpat. A kis öbölben (ami gyakorlatilag kürtő volt) már több hajó horgonyzott és emberek százai tempóztak, nézelődtek. Ekkora zsúfoltság ellenére a vízben nem zavartuk egymást. A víz nagyon szép tiszta volt, becslésem szerint 10-15 méter mély és persze a fenékig lehetett látni. A korall maga szintén szép színes volt milliárdnyi különböző hallal, tengeri csillagokkal és csak a tengerbiológus a megmondhatója, hogy milyen egyéb herkentyűkkel. Ennél szebbet Bali szigetén láttam még annak idején 5 dollárért. Egy órányi időnk volt Molokininél aztán kürtszóra újra a fedélzetre gyűltünk, elfogyasztottuk svédasztalos vitamindús ebédünket és mentünk tovább egy másik helyre, amit teknős városnak nevezett a kapitányunk. És valóban ! Szintén egy kisebb korallzátonyos övezetben, Maui déli partjához elég közel egy helyen féltucatnyi jó félméteres páncélú teknős pihengetett a fenéken. Tüdővel lélegeznek, szóval néha a felszínre kell jönniük friss levegőért. Ilyenkor, mi a snorkelingesek, akik a felszín közelében lebegnek már jó előre meg tudtuk becsülni, hogy merre fognak kibukkanni a vízből és mindannyian az éppen légszomjjal küzdő szerencsétlen köré gyűltünk. Annyira szelídek, hogy fél méteres közelség sem zavarja őket (vagy csak beletörődtek az állandó szereplésbe?). A felszínen körbenéznek, jó nagy levegőt vesznek és újra csak lemerülnek egy tíz perc erejéig. Állítólag vegetáriánusok, de nem láttam, hogy bármit is ettek volna. Lehet, hogy szégyenlősek ennyi ember előtt… Ez nagy élmény volt.

Hajóval vissza a kikötőbe, autóba be, légkondi bekapcs és úgy döntöttem, hogy az egész délután napozni fogok. Kerestem egy alkalmas helyet, talán Kalepoleponak hívták a környéket, kifeküdtem a fehér homokra és csak bámultam a kék eget. Ha túl melegem lett bementem lehülni a hullámokba. Este 7-re meguntam a dolgot és visszamentem a hotelembe azzal az elhatározással, hogy zuhany után újra csak a hangulatos kisvárosba, Lahainába megyek estére. Ebből aztán nem lett semmi mert leragadtam a TV elé, ugyanis egymás után két sci-fit is adtak.

A mai nap volt az amiért végül is eljöttem Hawaii-ra ! A kötelező látnivalókat és az érdekesebb túrákat letudva már csak a napozásra koncentráltam.

Reggeli, ebéd nélkül csak a napsugarakon “élve” azon vettem magam észre, hogy máris délután öt óra van. A felhőzet is megsűrűsödött, összeszedelődzködtem. A fürdőzők nagy része helyi lakos volt, ezt a parkoló autók állapotából gondoltam. A túristák mind vadi új bérelt autókon járnak. Magyarán a Big beach jó hely arra, ha a Mauira jövő látogató szeretne valami más helyre menni, mint a bevett turista látványosságok.

A nap zárásaként pedig Lahainában megnéztem két filmet is; Star wars, the phantom menace, episode I és John Travolta új filmjét a General’s daughter-t. Az előbbit szigorúan tíz éven aluliaknak ajánlom, az utóbbit pedig húsz éven felülieknek.

Tíz körül kijelentkeztem a hotelből, lassú tempóban a reptérre mentem, de előbb leadtam hűséges kis Toyotám. Dél körül Mauinak búcsút intve újra légibuszra szálltam, hogy megnézzem Oahu szigetének hírneves strandját, Waikikit. Honolulu repteréről busz visz be a központba, nagyon olcsó, 1 dollár, de ennek megfelelően nagyon lassú is. Több, mint egy óra alatt jutottam el előre lefoglalt szállásom közelébe, az Ala Moana Hotelhez. Ez a hotel nincs kifejezetten a Waikikin, de 15 perces sétával oda lehet jutni tőle. Ezt a hotelt az olcsósága miatt választottam, ami itt igen relatív, mert 99 dollárt fizettem érte. Igaz, hogy Waikiki főutcáján levő négy-ötcsillagos hotelek szobái 3-400 dollárt is kóstálhatnak.

Letettem a hátizsákom, zuhanyoztam és kényelmesen papucsban besétáltam Waikikibe. A már megszokott elrendezés; 2-3 párhuzamos utca a tengerrel, az utcák boltokkal, hotelekel és éttermekkel vannak tömve. Vettem 3 db hawaii-os inget; egyet magamnak, kettőt tokyoi barátaimnak. Az utcákon japánok tömegei sétálnak. Úgy látszik, hogy háború nélkül is a japánok vették át itt az uralmat. A beach maga olyan volt, mint a csepeli strand csúcsszezonban, az emberek lábaiban lehet felbotlani. Nem is álltam le fürdeni, csupán térdig begyalogoltam a vízbe.

Egy vízrenéző kis étteremben nyomtam be egy nagy adag cheesburgert (ha már amerikában vagyunk együnk némi amerikait is), majd mozinézőbe indultam. Will Smith új filmjén a Wild Wild West-en akadt meg szemem. Jó film, tele humorral, a hangulata nagyon emlékeztet a Men in Black-re. Érdemes megnézni !

A film után visszasétáltam a hotelbe, pihentem egy kicsit és hát mit tehettem volna, újabb mozival próbálkoztam. Ahhoz viszont már taxiba kellett ülni, mert kicsit messzebb volt, Honolulu központja felé. Az első mozinál kiderült, hogy a kezemben levő moziműsor kicsit elavult. Így mentem tovább egy másik mozihoz. Ott végre sikerült jegyet kapnom Austin Powers: The spy who shagged me c. filmre. Nagyon humoros, ezt is csak ajánlani tudom mindenkinek.

A mozi után viszont kicsit meglőve éreztem magam. Jóval 11 után jártunk este, autóm nincs, tömegközlekedés nincs, taxiról fogalmam sem volt, hogy járnak-e ?

Öt perces útmenti várakozás után láttam egy taxit, amiben már volt utas, egy kicsit visszajött az önbizalmam. A nekem kellő irányba beállva még néhány perc után végül is jött egy taxi, ami nagy megkönnyebbülést hozott, ugyanis a környék nem volt túl bizalomgerjesztő.

A hotelembe visszaérve az előtérben zenét hallok, fáradt még nem voltam túlságosan, gondoltam diszkózok egyet. A bejárathoz érve igazoltatás; a 21 év felettiek Adult pecsétet kapnak a csuklójukra, a fiatalabbak Under plecsnit kapnak, amivel a bár közelébe sem mehetnek. Mindenesetre hízelgőnek találtam, hogy rólam ránézésre nem tudta megállapítani az ajtónálló, hogy melyik fajta pecsétet nyomja rám.

A diszkó maga túlnyomórészt latinos jellegű dalokat nyomott vagy éppen olyan kemény techno-t, hogy kővé dermedtem. A leányzó felhozatal életkora 9 és 14 év között változott, szóval kb. félóra elteltével aludni tértem (egyedül).

Reggelre kelve összepakoltam, kijelentkeztem és szerényen a legkisebbik taxihoz sétáltam kis hátizsákommal. A taxis hevesen integet, hogy nem ő a soros, menjek a sorban elöl álló limuzinhoz. Rosszat sejtek, de ezt mintegy megérezve mondják, hogy az összes taxinak ugyanaz a tarifája. Így történt, hogy egyedül utaztam egy jó nyolc méter hosszú csodában, amiben volt bár, TV, telefon, két hosszú ülés bársonyborítással egymással szemben. Hátul kényelmesen elfért volna hat ember. A reptérre röpke 20 perc alatt eljutottunk, mert a busszal ellentétben autópályán mentünk. A ceh 18 dollárról szólt, ami szerényebb, mint egy belváros-ferihegy út egy kockaladában. A sofőr megállás után hátraszaladt ajtót nyitni nekem. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de tapasztalatnak jó volt.