Nos, úgy indult a kaland, hogy késett a gépünk több, mint 3 órát. Qingdaoból, Shandong legnagyobb városából van közvetlen napi járat Szöulba. Épp csak a qingdaoi köd nincs belekalkulálva a délelőtt 10 órai indulásba.

Alig több, mint egy óra és máris leszálláshoz készülődtünk. Korea nyugati partja elég töredezett; sok kicsi sziget. Emellett a levegőből látszik, hogy nagy munkában vannak a kisemberek. Hatalmas területeket hódítanak el a tengertől és úgy láttam, hogy az egyik nagyobbacska szigeten repülőtér épül. Onnan már csak 5 perc légiút és landoltunk is. A reptér nem túl modern, de Ferihegy 1-et azért kenterbe veri. A határőr unott képpel nyomta be a pecsétet az útlevelembe. Csupán akkor nézett fel, mikor QW-re került a sor. Gyorsan mondtam, hogy velem van, erre megnyugodott. Nyilván nem túl sok kínai fiatal lány utazik Koreába.

A vámos csupán az előre kitöltött nyilatkozatért nyújtotta a kezét, más nem érdekelte. Ahogy átjutottunk a formalitásokon pénzt váltottam. Egy százdolláros 117200 won-t ér. Nem semmi ! Egy koreai átlagfizetés milliós ! Egy dolcsi 1170 won, durván számolva. A továbbiakban wonban fogom megadni az árakat, a kedves olvasó maga számolja ki a neki tetsző pénznemben (magam kínai yuanra is átszámoltam; 1000 won 7 yuant ér). Váltás után metróra szálltunk. A metrólejáró közvetlenül a reptér épületén belül van. Ezt otthon is így kellene megoldani ! Igaz, hogy a föld alatt gyalogolni kell jónéhány percet, míg az állomáshoz elérünk, de nekem tetszett a mentalitás, hogy ha már metró, akkor érje el a repteret.

A hotelszobában igazi hőség fogadott, fűtenek rendesen ! Gyors telefonálgatásba kezdtem, mert estére egy vacsorázó-színházat akartam lefoglalni. Ez annyit tesz, hogy kaja közben koreai hagyományos táncot vagy rövid operajelenetet lehet nézni. Sikeresen foglaltunk egy Sanchon nevű vacsi-színházban. Azt viszont nem sikerült megtudnom, hogy hogy jutok oda. A recepcióssal újra telefonáltatok, aki azután lerajzolt egy megközelítési útvonalat.

A metróból kibukkanva ezer embert kérdezgetek, Sanchont nem ismerik. Közben rájöttem, hogy a kommunikációval gondok lesznek itt. Az angol nem fekszik a koreaiaknak. Nagy nehezen a keresett hely 20 méteres körzetébe kavarodtunk, ahol már volt aki tutira útba tudott igazítani. Egy zegzugos kis sikátor legvégében volt az étterem. Nehogy bárki is koszra gondoljon. Nem. Tisztaság mindenütt. Belépve először is a cipőt kellett levetni. Az asztalok kb. húsz centi magasak, törökülésben illik melléjük telepedni. Kaptunk egy-egy bögre vizet és étlapot, ahonnan nem lehetett választani, mert egyféle menü volt aznap. Mint megtudtuk mindennap egyféle menü van, épp csak változik egy kissé. A menübe beletartozott 14 féle zöldség és egyéb húsmentes mütyürök. A nevükkel és tartalmukkal meg sem próbálkozom. A lényeg, hogy finom volt. Nagyon ízlett. Egy asztalra helyezett tájékoztatóból megtudtam, hogy az étterem tulajdonosa buddhista pap volt tizennyolc éven keresztül és saját recepteket állított össze unalmában. Nem volt sem hús, sem alkohol. Mire végeztünk a kajával, elkezdtek kongatni egy jókora harangot pont mellettem és lassacskán lekapcsolták a világítást. Kezdődött a show !

Jónéhány táncot mutattak be a táncosnők. Volt közöttük maszktánc, tánc dobbal, társastánc. Három nő. Az egyik nő olyan dobszólót vágott ki, hogy tátva maradt a szám is. Kente neki vagy tíz percen keresztül. A kaja és előadás kettőnknek 50 rongyba került. Nem drágálltam.

Vacsi után a környéken sétáltunk. Csomó bolt, árulnak mindent. Annál is több fiatal az utcán. Párosan vagy csoportosan. Az esti élet jó soká tart. Tíz után is nyitvatartó boltok garmada. A fiatal srácok egyikén-másikán italszag érződött. Érdekes kontraszt Kínával. Ott soha nem látni utcán italozó fiatalokat.

Városnézés. Elmetróztunk a városházáig és fényképezkedtünk. Maga a városháza szerintem nem túl különleges, de a teret, ami előtte terül el nagyon impresszív épületek veszik körbe. Végül is ezt nevezik a város központjának. Luxus hotelek és helyi mammutcégek irodaházai nyújtózkodnak a felhőkig. Vasárnap reggel lévén nem sok ember volt az utcákon, a boltok csak tíz körül nyitnak. Hűvös volt, de nem hideg. Az ing fölé egy dzseki elegendőnek bizonyult.

Folytatva a sétát a Toksogung nevű palotát néztük meg közvetlenül a városháza mellett. Volt valami belépőjegy, talán 700 wonért. Igen hangulatos hely, fűvel, fákkal a város közepén. És persze itt ülte trónját jónéhány király a XIV. századtól kezdve. Az épületek formája jellegzetesen keleti a felfelé kunkorodó tetőkkel. Kínából érkezetteknek nem mutat túl sok újdonságot. Ami meglepett viszont, hogy a bejáratok felett itt is kínai jelek voltak. Persze, hiszen négyszáz évvel ezelőttig a koreaiak is azokat használták. A parkban áll Sejong király szobra, aki sok egyéb találmánya mellett a koreai írást is megreformálta. Erre majd még visszatérek kicsit később.

Két modernebb épületben, de még Toksogungon belül múzeum található. Az egyik történelmi, a másikban időszakos kiállítások lehetnek, mikor mi ott voltunk épp modern festészet volt a téma. Ami nagyon megfogott nem a kiállítások anyagához tartozott, hanem a teremőrök. Otthon ugye Mari néni és Pista bácsi jóval hetvenen túl nyugdíjkiegészítőnek elmegy szunyókálni a múzeumokba. Itt, kapaszkodjatok !, csinos, fiatal nők, harminc alatt, narancssárga egyenruhában, miniszoknya, neylonharisnya, szexis make-up, szóval a feneseérti, hogy mi van itt. QW nézegette az olajfesményeket, én meg a teremőröket.

Következő városnézési pontunk a Kyongbokkung palota volt. Persze ide is metróval mentünk. A felszínre érve körülnézek, de sehol egy támpont, hogy merre is kéne indulni. Kérdezgetek néhány fiatalt, de az idegen szóra csak a kezük tárják szét. Mutogatom a térképen, hogy hova szeretnék eljutni, azt meg csak forgatják. Aztán egyikük kiböki, hogy nem szöuliak. Ekkor csapódik mellénk egy fiatal fickó és segítségünkre siet. Elmondja, hogy ő is épp oda igyekszik, tartsunk vele és még segít is majd a dolgok értelmezésében. Nagyon jó, bár egy kicsit tartottam attól, hogy idegenvezetői díjat akar majd, de ez az aggodalmam alaptalan volt. A fiút Shonhan-nak hívták és (mint szerintem minden koreai) le tudta írni a nevét kínai karakterekkel is. Annak olvasata Zhongdong lenne /bár a dongban QW sem volt biztos, mert régi írásmódú jel volt/. No ez a Shonhan igen beszédes volt, de az angolja igen gyenge. És erre a gyenge angolra nagyon büszke volt ! Rossz sejtelmeim támadtak; mi lesz velünk vidéken koreai tudás híján ? A vicc az volt, hogy ő sem tudta merre kell menni a palotába !!! De legalább probléma nélkül tudott érdeklődni, az is valami. Kb. egy kilométeres hurkot gyalogoltunk fölöslegesen az útmutatása alapján, de addig is szóval tartott. Régebben egy utazási irodánál dolgozott, most pedig arra készül, hogy idegenvezető lesz, mert így jobban be tudja mutatni országa kultúráját a külföldieknek. Járt Magyarországon (érdekes módon ezt jóval azután említette, hogy megtudta az én származásom) és azt tartotta emlékezetében róla, hogy a metrónk nagyon mély építésű és kevesen beszélnek angolul. Stimt.

A belépő itt is 700 won volt, ezt fizettem neki, mert már addigra annyit dumált, hogy megfájdult a fejem, gondoltam talán csendben lesz egy darabig, de nem, a jó ügyért való megszállotsággal törte tovább az angolt. A palota épületei ugyancsak nem tettek nagy benyomást a kínai templomokon edződött turista szemeimnek, QW pedig láthatólag unta magát és éhségről panaszkodott, már igencsak ebédidő után voltunk. Ami engem érdekelt az a koreai nyelv. Erről kérdezgettem Shonhant és lassan összeállt a kép. Régen a kínai írásjegyeket használták, de csak a kevesek kiváltsága volt ennek megtanulása. Nyilvánvaló, hogy többezer írásjegy bemagolása nem ment mindenkinek könnyen. Ezen segített Sejong király azzal, hogy megalkotta a tíz magán- és tizennégy mássalhangzóból álló ábécét. Ezek egyszerű körök, vonalak, kockák együtteséből álltak össze. Maga a kiejtés persze nem változott, így az eredeti szótagbeszéd megmaradt és ehhez igazodott az írás, mégpedig úgy, hogy egy helyre koncentrálódik az adott szótag mással- és magánhangzója. Egyből kiviláglik az előny és hátrány. Előnye, hogy könnyen le lehet írni a hallottakat és mindenki tudja olvasni is. Hátránya, aminek nem tudom, hogy a koreaiak tudatában vannak-e, hogy elveszik az eredeti szó leírt értelme. Csak egy példa: a tegnapi vacsorázó-színház koreai neve Sanchon. Kínaiul két karakter; shan cun, leírva teljesen egyértelműen hegyi falut jelent. Viszont a koreai jelekkel leírt san és chon tuti, hogy nem egyértelmű. Lehet, hogy jobban járnának a tiszta latinbetűs átírással ? Avagy vissza a kínai karakterekhez ? Ez a felemás megoldás manapság, amikor minden gyermeknek több évet kötelezően iskolába kell járnia és volna ideje megtanulni a többezer kínai karaktert, már megkérdőjelezhető.

Azért jó vendéghez és hálás turistavezetetthez méltóan meghívtam egy ebédre aztán őt is a palota-látogatás végeztével, amit el is fogadott. Jó ember, csak beszélne kevesebbet és jobb angolsággal. Ezután elhatároztuk, hogy megnézzük Myongdong-ot, üzleti negyed kis boltokkal és áruházakkal, elsődlegesen ruhanemű. Shonhantól búcsút vettünk és következett QW felélénkülése a sok ruha láttán.

Engem persze ez nem érdekelt, így inkább a koreai lányokat vettem tüzetesebben szemügyre. Alapvetően vékonyak, az alakjuk nem rossz, talán a kínai lányoknál is jobbak. Szeretnek divatosan öltözni és szinte mindegyik mobiltelefonnal rendelkezik. Ami nem tetszett az a térdig érő csizma, vékonyabb, vastagabb talppal, lapos vagy hegyes orral. Roppant ízléstelen ! De itt úgy látszik ez a divat éppen. A másik a földig érő harang alakú farmer nadrág. Ugyanúgy az ízléstelen kategóriába sorolódott nálam. A csajok NAGYON erősen make-upolnak, de van amelyiknek jól áll. Csupán az a kérdés, hogy milyen lenne make-up nélkül ? Rúzsban az erősen sötét árnyalatú a menő. Összességében azért aranyosak. Ha még egyszer lehetne választanom keleti nyelvek közül, lehet hogy a koreait választanám a kedvükért. Ja igen, a nyelv hangzásáról elfelejtettem szólni. Kínából jöttnek egyértelműen japánosan hangzik, de annál sokkal lágyabb, tetszőbb a fülnek. Egy szót hamar megtanultunk. Valami olyan, hogy: onogaszejóó. Talán üdvözöljük vagy jó napot-ot jelenthet. A bolti árúsok nagy meghajlással mondják MINDEN betérő potencális vevőjelöltet köszöntve. Volna mit otthon tanulni ! Szexi mikulásnak beöltözött csajok az utcán is kínálták a portékát. Fényképezkedtem kettő között, kár, hogy nincs szkennerem, jó kép, felteteném Guczóval azt is. A sok boltba be-ki, nagyon hamar lefáradtam. Visszamentünk a hotelba pihizni, azután hirtelen ötlettel feltaxiztunk a Namsan tetejére, ahol a TV torony aljában vacsoráztunk meg hagyományos koreait. Szintén cipő le, törökülés, pohár víz és azután kompett menü választás adta magát. 18 kis tányérban mindenféle finom zöldség, kis husik, halacskák, egyéb ketyerék. Egy leves és kis tányér rizs kísérte. Eldöntöttem, hogy finomabb, mint a kínai kaja. Laktató, de szerintem nem hízlaló. Nyilván a hely miatt, de itt is ugyanannyit fizettem, mint a tegnapi előadással egybekötött vacsiért. Jó, hogy hitelkártyát is elfogadnak, egyébként egy nap több százezreket kéne magammal hordozzak és a legnagyobb bankjegyük amivel találkoztam a tízezres, mint otthon. Fellifteztünk a toronyba és tátva maradt a szánk. Az esti Szöul gyönyörű látképpel szolgált. Eddig nekem is a Gellért-hegyi kilátás volt a csúcs, de ez szerényen szólva is túltesz rajta. Namsannak az az előnye, hogy a város közepén emelkedik és 360 fokban mindenfelé színek kavalkádja, alacsonyabb, magasabb épületek, a Han folyón átívelő számtalan kivilágított híd ad meseszép látványt. Buli. Nem szabad kihagyni !

A hotelszobánk árában érdekes módon csak egyikőnk reggelije foglaltatott benne. A másikért külön fizetnem kellett. Kijelentkeztünk (két éjszaka 110 ezer won, amit Amex kártyával fizettem) és elmetróztunk a buszpályaudvarig, ahol is egy Sognisan felé tartó buszra vettem jegyet. A készpénzem már igencsak fogytán volt, ezért gondoltam, hogy ATM automatából veszek fel némi pénzt. Ez nem ment ! Koreai ATM volt bõven, de olyan ami Cirrus kártyát is elfogadott volna nem volt a pályaudvaron. No mindegy, gondoltam, majd vidéken az elsõ adandó alkalommal. Mekkora baki ! Szintén a pályaudvaron gondoltam megvenni a szükséges Korea térképet. Persze az sem volt.

A megállóban egy moteles fickó kezdett terelgetni minket szállás felé. Elbáboztuk egymásnak az árat; 20 ezer kettőnknek egy éjszakára. Érdekes, hogy nem lehet velük alkudozni. Rövid gyalogút a motelig. Kristálytiszta levegő, körbe-körbe hegyek. QW egy csapásra jobban lett a levegőtől. A motel bejáratánál cipő le, bejelentkezési papír tiszta koreai, a tulaj egy kétnyelvű tábláról mutogatta, hogy mit hova írjak. Előre fizetni. Ha Chongjuben nem váltok most bajban lettem volna. A szoba tiszta, egyszerű. A kád viszont elég mocskos. Nyilván csak zuhanyzunk. Még világosban meg akarom nézni Popchusát, végül is azért jöttünk. QW kicsit pihenni szeretett volna, de aztán rábírtam az indulásra. Sognisan egy turista falu. Két utca, de éttermek és boltok érik egymást. Vagy épp motelek. Az évnek ebben a szakában kihalt. Popchusa hegyek ölelésében van a falutól csak kb. 2 km-re. A nemzeti parkba van belépő, talán 2500 won fejenként. Nyáron jól mutathat az erdő errefelé. Az út mentén kis patak. Idősebb és fiatalabb túrázók jönnek velünk szemben csoportokban. A nemzeti parkban jónéhány turista útvonal vezet fel a környező hegycsúcsokra. Eredetileg én is szerettem volna túrázni, de QW nem lelkesedett az ötletért. Bezzeg ha márkás ruhaboltok lennének a hegycsúcsokon, utól se tudnám érni !

Popchusa történelme kb. 1400 évre nyúlik vissza. Épp, hogy meghonosodott a buddhizmus, ezen a helyen templom épült. Mégpedig nem is kicsi. Fénykorában 3000 bonc serénykedett ezen a helyen. A buddhista templom nem egy darab nagyszabású épület, mint mondjuk az európai katedrálisok, hanem sok kis épület együttese. Tehát építészetileg nem egy kiugró teljesítmény. Popchusa különlegessége (legalábbis számomra) az óriási álló buddha szobor. 25 m magas bronzszobor 8 m magas kőtalapzaton, ami lótuszvirágnak van megformázva. Persze ahogy a tájékoztatót olvasom, szinte minden épület és szobor rekonstrukció. A mostani szobor nincs még 20 éves sem. A régebbiek kisebbek voltak nála. A nagy szobor talapzatának alagsorában kiállítás és egy másik, ezúttal ülő, buddha szobor. Egész pofás, jó a megvilágítás is. Nincs már ember, lassan bezárnak. Még egy dolog, ami megragadott egy óriási vasfazék. Annak idején ebből rizsált a 3000 bonc. Most akkor el lehet képzelni a méreteit ! Mélysége kb. 1.7m, átmérője 2.5m ! Az egyes tárgyak mellé ki van téve, hogy numero hányadik nemzeti kincs. Egy oroszlános talapzatú kő lámpatartó a No.4 ! Popchusában ő a csúcstartó. Emellett Popchusában van a legrégibb faépület Koreában, de mint mondtam ez nem igaz, többször is leégett, többször is újraépítették.

Visszafelé néhány idősebb nő szólít meg minket. Szintén csak bábozunk egymásnak. Nagyon aranyosak, sült gesztenyével kínálnak minket. Közben mutogat az arcomra és mondja, hogy “ippun, ippun”. Gondoltam, hogy fehéret jelent, de azán QW-t is leippunozták. Akkor pedig csakis jóképűt és csinosat jelenthet szerény megfejtésem szerint.

A motel padlófűtéses volt, mint kiderült. Roppant kellemes így a padlón ücsörögve TV-t nézni. A nap viszontagságai és a jó levegő hamar altatott minket. Este 8-kor már mindketten szunnyasztottunk.

A korai alvás előnye a korai ébredés. Mivel a hegyekben való túrázásról lemondtunk Sognisan már nem tartogatott más érdekességet számunkra. Reggel 7-kor már egy Poun felé tartó buszon ültünk. Pounból Yongdong felé indultunk volna, de a pouni buszpályaudvar semmi segítséggel nem szolgál a külföldiek számára. Jegyeladás automatákon keresztül megy, azon pedig csak ákombákomok vannak. Persze segítségkérésemre volt aki rábökött a megfelelő gombra. Ez megvolna. Második kérdés, hogy mikor indul Yongdong felé busz ? Az egyetlen széntüzelésű kályha körül állt néhány helyi és az egyikük büszkén és nagyon tisztán artikulálva mondta, hogy eight fifty (8h50) ! Kiváló, akkor még van idő egy reggelire valahol a közelben. Már csak azért is megváltás volt elhagyni a pályaudvart, mert nagyon emlékeztetett a vidéki, kínai buszpályaudvarokra; hideg, koszos, büdös volt. Ráadásul infószegény, amit én a legnagyobb bajának tartottam. QW a büdöset nem állhatta. A közelben benyitottunk egy kis étterembe. A rendelés kínjait nem részletezem, végül csak menüre bökéssel rendeltünk. Mindenesetre nem jártunk rosszul a választással; kb. ugyanaz, mint egy teljes ebéd vagy vacsora csupán kevesebb kistányérka került elénk. Fejenként 4 ezer wonért jó reggeli volt. 8 óra körül visszanéztem a buszpályaudvarra és dicsértem a gyanakvásom; a jegyemről elkezdtem összehasonlítani a szarkalábakat az egyik sarokban eldugott menetrenddel. Kiviláglott, hogy a yongdongi busz 8h15-kor indul (eight fifteen) ! Aranyszabály, ha valamiben nem vagy biztos, kétszer, háromszor is le kell csekkelni !

Ilyen módon le sem késtünk és még gyorsabban is elhagytuk a környéket. Yongdong számunkra csak annyiban volt érdekes, hogy ott vonatra tudtunk szállni Taegu felé. Nagyon jól jött ki a csatlakozás; Yongdongban nem töltöttünk fél órát sem. A koreai közlekedés jól szervezett. Taegu a harmadik legnagyobb városuk, de mint iparközpont szintén nem volt célpontom. Onnan egy újabb busszal lehet majd továbbhaladni Kyongju felé, aminek a környéke már látnivalókban bővelkedik. Egyelőre a vonatról számolnék be. Számítógépes a jegyeladásuk. Helyre szóló jegyek és az emberek ezt tiszteletben is tartják, mert ami vonatra felszálltunk szinte tele volt, de a mi két helyünk szabad. A vonat tiszta, kényelmes nagy székekkel, amiket szinte fekvőhelyzetbe lehet dönteni. 5 percenként jön valaki személyzet frissítőt, kaját, újságot eladni. A WC is kultúrált, a papír sem hiányzik. Kézmosáshoz folyékony szappan és melegvíz. Nem tudom mostanában hol tart a MÁV, de emlékeimben semmi ilyesmi nincs a magyar vonatokkal kapcsolatban. Emellett gyors és tényleg alig lehet érezni bármi rázkódást a vonaton. Taegu keleti pályaudvarára odaértünk alig több, mint egy óra alatt. Ott megostromoltam a turista információs kiscsajt térképért és buszindulási infóért Kyongjube. Térképe csak a helyi tartományról volt, de az is több, mint a semmi. Mondott egy buszpályaudvar nevet, de mint a taxiban kiderült az nem a legjobb hely Kyongju felé tartó buszhoz. Úgy döntöttem, hogy a taxis jobban tudja és rábíztam magunkat. Alig mentünk egy kilométert és máris megérkeztünk. Tehát taxis átverés kizárva. Jó érzés ilyen országban turistáskodni ! Nem azon gondolkodnak, hogy milyen módon szedjenek belőled ki több pénzt, hanem segítenek minden módon. Ja, ha nem mondtam volna még a taxi is nagyon olcsó, szinte olcsóbb, mint Kínában.

A Taegu-i buszpályaudvaron megvettem a Kyongju felé tartó jegyeket, QW-t ott hagytam a váróban és újabb ATM kereső körútra indultam. Helyi kártyákkal működő ATM volt bőven, de valahogy nem fért a fejembe, hogy a harmadik legnagyobb városukban sem tudom használni a Cirrus kártyát. Betértem egy irtó nagy postára, ahol szintén csak ákombákomos pénzkivevő automata volt, de az egyik kiscsaj ugrott, hogy segít a gombok nyomogatásában. Persze most is eredménytelenül, csakúgy mint Chongjuben Kim segédletével. Aztán csak forgatják a kezükben a kártyám és a legjobban angolul tudó fickó nagynehezen összeállít egy mondatot aminek a lényege az volt, hogy Taeguban sem fogom tudni használni az ATM kártyám. Kösz !

A kyongjui busz érdekességeként említeném meg, hogy volt rajta kártyás telefon. Du. 2-re Kyongjube értünk. Azért jó kör volt; reggel 7-kor hagytuk el Sognisant ! Nem cifráztam a dolgot és a legközelebbi motelban vettünk ki szobát 25 ezerért. Ettünk valami egyszerűt és máris a buszpályaudvaron vagyunk újra, egy Munmu király sírjához vivő buszra vettem jegyeket. Ez a király nagyon jópofa volt; úgy rendelkezett, hogy halála után a tengerbe, Japán felé mutató sziklába temessék, hogy halála után a szelleme tudjon küzdeni az esetleges japán betolakodókkal. Egyébként bármelyik koreai kertelés nélkül megmondja, hogy útálja a japánokat. A Japán-tengert ők Keleti-tengernek nevezik.

A sofőrnek mutatom a jegyeinket és mondom, hogy Munmu király (koreaiul Munmu wong, a király kiejtése hasonlít a kínai wang-hoz). Bólogat és mosolyog. Hogyne érti ő ! Kiérünk a tengerpartra, elhagyunk jónéhány megállót, emberek szállnak le- és föl, végül megérkezünk a végállomásra. Senki más nincs már a buszon. Kérdezem a sofőrt (bábozok, persze), hogy Munmu wong ? Erre kap a fejéhez, hogy elfeledkezett rólunk, már rég elhagytuk a nekünk kellő megállót. Kicsit csúnyán nézhettem rá, mert egyből ajánlotta, hogy maradjunk nyugodtan a buszon, 20 perc múlva indulunk visszafelé. Jó. Összesen kb. egy órát vesztettünk a feledékenysége miatt, mert aztán az út is olyan húsz perc volt még a sírig.

Tehát a sír. Meg kell mondjam nagyot csalódtam. Képzeljetek egy közönséges tengerpartot, amitől kb. 30 méterre a vízben van néhány szikla tele sirály-guanóval. Merthogy a sziklákon ezernyi sirály ücsörög és végzi dolgát. Ha nincs az út mellett egy kisméretű angol nyelvű tábla, akkor azt is hihetném, hogy tévedés az egész. Titokban valami tenger alatti alagútra számítottam, amin keresztül a kriptába ér az egyszeri turista. Semmi. A parton étkezősátrak tömege. QW-nek vécé kellett. Újabb bábozás. Nem értik. Nyilván nem jól bábozott. Mondja, hogy TOALETT. Ez sem működik. Erre megpróbáltam, dábljú szí (WC). Ez megkongatott valamit, mert egy kulcsot nyomnak QW kezébe és mutatnak egy ajtóra. Hát ez nem ment könnyen ! Gyorsan megtaníttatom magamnak a koreai nevét a budinak. Valami három szótag, de azóta sikeresen el is felejtettem.

Visszaérve Kyongjube úgy döntöttünk, hogy McDonald’s-ban fogunk vacsorázni a sok koreai kaja után. Meg persze a készpénzem újra fogytán volt, gondoltam olcsóbban jövök ki ott. A taxis a mekdonaldsz-ra csak hallgat és néz, mint borjú az újkapura. Megjegyzem ez Kínában sem lenne másképp, tök furán ejtik ki. Újra bábozok; mondom, hogy hamburger és egy nagy hamburgert harapok. Felfogta. Nagyon jó. A mekiben nagyobb probléma nélkül megkajáltunk, azután a már rögeszmémmé váló ATM-eket keressük. Van is bőven, de egyik sem Cirrusra szabott. Utolsó 700 wonomon QW-nek vettem egy szál rózsát. A motelba már csak gyalogolni tudtunk és aztán a TV-ben néztünk meg két angolul beszélő filmet egymás után.

Reggelre kelvén hagytam QW-t aludni és egymagam besétáltam a városka központjába pénzt váltani. Kyongju régen a Shilla (kínaiul Xinluo) királyság fővárosa volt. Királyok és magasrangú emberek sírjai követik egymást lépten-nyomon. Van egy park, ahol négy-öt nagyméretű dombocska van egymás mellett. Azok is sírhalmok.

A váltás a bankban könnyedén ment, de újra beleestem abba a hibába, hogy angolul szerettem volna információhoz jutni. Mégpedig az érdekelt, hogy Pusanban van-e Citibank fiók ? Azért volt ez nagyon fontos, mert épp az utolját váltottam be a magammal hozott készpénznek. Az ügyintéző csaj egy kukkot sem értett a szövegből ezért hirtelen ötlettel leírtam neki. Ez működött ! Telefonált Pusanba, megadta a bank címét, sőt megközelítési útvonalat is írt, de mindezt koreaiul. Közben anyanyelvén fűzött hozzá terjedelmes magyarázatot. Valahogy egyáltalán nem zavarta őt, hogy nem értem. A papírost jól megőriztem, fontos infó.

Visszafelé menet vettem take-away reggelit, hogy QW is meg tudjon kajálni. Ezután felcuccoltunk, elhagytuk a motelt, egyenesen mentünk a buszpályaudvarra. Mai első célpont a közelben levő Pulguksa templom. A jegyeladó jegy helyett az automaták felé mutogat és leírja egy darab cetlire, hogy 10,11. Gondoljuk, hogy az automatán ezek a gombok adják ki a Pulguksához vezető jegyeket. Viszont a távolsághoz képest nagyon drágállom a jegy árát és ezért elkezdtem összehasonlítani a szarkalábakat. Hát nem stimmelt. Már éppen visszamentem volna a jegyárús nőhöz, aki hirtelen megjelent mellettünk és elbábozza, hogy nem az automatákra mutatott, hanem a pályaudvartól nem messze levő helyi buszmegállóra. Aha, tehát 10-es vagy 11-es busz visz oda ! Kiváló.

A templomhoz megérkezve még a parkolóban megrohamozom a turista információt. A rendelkezésemre álló adatok nem mondtak semmi egyebet Pulguksáról csak azt, hogy mindenképpen meg kell nézni. Az érdekelt, hogy mi a különleges benne. Az infós csaj, amint meglátott tiszta angolsággal kért bocsánatot, hogy csupán helyi, kyongju-i térképpel tud szolgálni. Furcsa, nem is kértem tőle még semmit ! Viszont az angolja felbátorított a következő egyszerű kérdésre: Why is Pulguksa so famous ? (Miért olyan híres Pulguksa ?) A válasz: Yes ! Megismételtem, lassabban, szótagolva. A válasz detto ugyanaz. Megköszöntem és otthagytam.

A templomban sok épület és némelyik egész pofás, sokszínű. Ami nagy segítség volt, hogy összeakadtunk egy szingapúri csoporttal, akiknek profi túristavezetőjük volt. Természetesen kínaiul ment a szöveg, ezáltal már szinte otthon éreztük magunk QW-vel. Engem többen méregettek a csoportból, hogy mi baja lehet ennek a fehérnek, ennyire érdekli a kínai élő beszéd ? Szerénységem tiltotta, hogy megszólaljak. Ami kiviláglott az előadásból és egyezett az én QW-vel kapcsolatos tapasztalatommal, hogy nem érdemes kínainak Koreában buddhista templomokat meglátogatni. Fitymálták, egész végig.

Következő célpont a hegy tetején levő Sokkuram kőfaragások. Oda is busz vitt fel. Oda-vissza jegy fejenként kétezer. Megéri, mert jó párszáz métert kapaszkodik fel a busz szerpentineken. QW még reggel bevette “tengeri betegség” ellenes gyógyszerét és így kibírta. A parkolótól szép gyalogút gyönyörű kilátással vezet el magához a faragáshoz. Az egész egy barlang, amiben ül egy kőből faragott buddha és a barlang falai is szépen meg vannak faragva. Viszont üvegfal választja el a külvilágtól és még csak fotózni sem engednek. Jókora suskáért azt hiszem beengednek az üvegfal mögé imádkozni, ha ez a szíved vágya. A hegytetőn rendesen fújt a szél, irtó hideg volt.

Két busszal visszamentünk Kyongju-be, valamit haraptunk és máris vettem a jegyeket Tongdosába. Utolsó buddhista templom az útitervemben. Ezt QW örömmel vette. A busz érdekes módon az autópálya mellett rakott ki bennünket. Onnan gyalogoltunk el a templomig. Ez a templom a méreteiről híres. Állítólag a legnagyobb Koreában. Hát, hogy a parkja irtózatos nagy az biztos ! Szép is nyilván, de erre már nem sok érkezésünk volt, ugyanis alkonyodott. Talán kicsit túlzsúfoltam a programunkat ? A bejáratnál QW leült, őt nem érdekli, egyedül mentem be egy gyors körbefotózásra. Valami vallásos ünnep tájékán lehettünk, mert többszáz bentlakót láttam éppen vacsorázni. Nem vasfazékból, hanem normális, modern étkezdében, asztalokkal és székekkel. Túlnyomó többségük idősebb nő volt. A WC-t meglátogattam, hipermodern ! Világoskék csempe, fotocellás csap kézmeleg vízzel. Jó üzlet lehet a vallási turizmus !

Tongdosából betaxiztunk a kis falu buszpályaudvarára, jegyek Pusanba, öt percre rá indulás. Végig autópályán, kb. 50 perces út. Megérkezéskor néztem mindenfelé, jó lett volna valami támpont, hogy merre van a központ. Térkép sehol. Észrevettem, hogy a közelben van metróállomás. A metróban sincs egy darab térkép sem ! Merre iduljunk ? A jegyárústól nagy nehezen megtudtuk, hogy Nampodongnak hívják a város közepén levő megállót. Persze a kiejtésben nem voltunk túl biztosak és fáradtak is voltunk már így nem volt nehéz Nopodong(!) felé felszállni a metróra. Hát persze, hogy az Örs Vezér tere felé indultuk a Deák tér helyett! Átkoztam a pusaniakat, de nagyon ! Az irányváltás újabb két metrójegyet jelentett. Nem drága, de felesleges és bosszantó.

Végül is Pusanjin megálló közelében egy Olympia nevű hotelban szálltunk meg egy kicsit olcsóbban, mint Szöulban (napi 50 ezerért). Három megállónyira a központtól. Érdekes módon a szöuli és pusani metrójegy ugyanannyi ! Cuccok lemálházása és zuhany után be a központba ! Ezernyi ember, ezernyi bolt, áruk tömege, zsibvásár, kis étkezdék, utcai kisütödék, kavalkád. Buli. Jobban teszett, mint Szöul Myongdongja. Egy nyugati étteremben vacsiztunk meg nagyon finomat, QW egy friss salátatálnak örült nagyon, én pedig egy tengeri herkentyűs spagettit ettem. Végre sikerült megkostólni a sörüket is, ami Cass névvel fut. Jó volt az is. És persze a civilizált világhoz való visszatérést jelentette, hogy mindezt azután Amex-el tudtam rendezni. Újabb séta után aztán vissza a hotelba, pihi.

A pusani hotelben mindkettőnk reggelijéért külön kell fizetnem, nem olcsó, fejenként 8 ezer won. Első dolgunk aztán, hogy megkerestük a Citibank fiókot, ahol nem cifráztam a dolgot és kivettem 200 ezret, hogy ezután ne kelljen megszorultnak érezzem magam. Emellett megérdeklődtem, hogy Pusanban kb. 10 olyan ATM van, ami elfogadja a Cirrus kártyám. Kaptam egy címlistát is. Szöulban pedig szinte minden metrómegállóban levő automata bírja a Cirrust is.

Ezután elsétáltunk a kilátótoronyhoz. Ez a torony egy domb tetején épült és kizárólag turisztikai célokat szolgál, tehát nincs egybekötve TV jel sugárzással, mint általában az ilyen tornyok. A tetejéről elég jól belátni a kikötőt és a város nagyobb részét. Kultúrált, tiszta. A nagy üvegtáblák ellenére is sikerült jó fotót készítenem.

A tegnap már megismert városközpontban sétálgattunk aztán és eszegettünk némi utcánsültet. Általában ezer wonba kerülnek ezek a dolgok, de a legolcsóbb 300, míg a legdrágább (QW szerint gulyásleves) 3000-be került. Azt, hogy mik ezek nem tudnám részletezni, de a szárított poliptól a sült virsliig a különböző főtt és rántott zöldségeken keresztül minden ehető a terítékre kerül. Egy dolognak a szagát sem bírtam, ez egyfajta főtt bogár volt. Kínában zhiliao-nak hívják, de a kínainál jóval kisebb.

Délre vettünk mozijegyeket a Practical Magicre Nicole Kidman és egy másik bombázó főszereplésével. Boszorkányos történet volt a könnyedebb fajtából. A mozijegy nem olcsó, ha jól emlékszem 6000 volt darabja. Számítógépes boltokat kerestem ezután, arra gondolva, hogy itt tuti megvan a legújabb csúcstechnológia. Hát nem ! Ez volt egy újabb csalódásom Koreában. Segítségem is akadt egy Lee nevű srác személyében (kínaiul Li Ying Min), ő állítása szerint Angliában tanult angolul. Vicces. De segítőkész volt, benéztünk egy csomó boltba, végül megkaptam egy címet, ami a pusani számítógép nagyker volt.

Viszont itt találkoztam az első koreaival, akivel minden probléma nélkül tudtam kommunikálni. Egy negyven feletti nő, aki szintén vevő volt ott és régebben hosszú ideig Japánban és Franciaországban élt. Nem csoda, hogy tuti volt angolul is. Tolmács a foglalkozása és azért jött vissza Koreába, hogy tolmács irodáját megnyissa, ehhez vásárolt éppen asztali számítógépeket. Adott egy újabb címet, ami a városközpontban egy számítógépes nagyáruház. Állítása szerint ott minden kapható, az is amit én kerestem (handheld comp., w WinCE op.sys.). A metróban elváltam QW-től, adtam neki pénzt, hogy vásárolgasson magának a központban, amit akar, én elmentem megnézni az áruházat. Sejinnek hívják és állítólag minden pusani ismeri. Mindenesetre gond nélkül megtaláltam, de mint kiderült a gazdasági válság áldozatául esett. Az eredetileg 5 szintből csupán egy szinten volt eladás és a cuccok egyáltalán nem képviseltek színvonalat.

Ezek után visszamentem a hotelba pihenni majd valamivel késõbb a megbeszélt idõpontban találkoztam QW-vel a központban. Persze õ nagyon jó hangulatban volt a boltnézegetéstõl és vásárlástól. Egy helyi gyorsétkezdében vacsoráztunk. Nagyon tömött volt, de jól is fõztek ! Az étlap fényképes volt, könnyen tudtunk választani, de addigra már megtanultunk néhány kulcsszót is; bibimbab, bulgogi, kimcsi. Nem árultak viszont sört (bekcsu). Meglepő. Vacsi után újabb mozi; Enemy of the state Will Smith és Gene Hackman főszereplésével. Izgi kalandfilm jókora túlzásokkal.

Éjfél körül egy metróállomás kártyástelefonjáról felhívtam édesanyám, elvégre Szenteste volt, még ha Pusanban nem is érződött semmi módon.

Szöulban a már ismert Astoriában szálltunk meg. Nem lehet velük alkudni. Kínában legalább 10%-ot lefaragtam volna már az árból. Nem, hát nem; maradt a napi 55 ezer. Rövid pihi után elmentünk megnézni a No.1. nemzeti kincset, a Namdaemunt (magyarul déli kapu). A régi városfalból maradt vissza. Hát tényleg nem volt nagy eresztés. Ha nem jártam volna előtte soha Kínában, akkor is csak csodálkoztam volna, hogy mitől numero egy ? Hát ők tudják. Mármint a koreaiak. A Namdaemun környéki hasonló nevű piac sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, bár QW persze felélénkült egy-két dolog láttán.

Újra csak különváltunk, adtam neki pénzt, én pedig a szöuli számítógépcentrumot cserkésztem be. Jóval nagyobb, mint a pusani, de abból a kategóriából ami engem érdekelt csupán egyfajta gép volt koreai nyelvű rendszerrel, még csak a kezelési útmutató sem volt angol. Erről ennyit.

Kicsit később a szállodában találkoztunk össze QW-vel és aztán a Myongdong negyedben vacsoráztunk finomat. Első alkalommal próbáltuk ki a híres vastányéron sült marhahúst. Tényleg jó volt, főleg a szósz amit mellé adtak. Korai pihi volt aznap este.

Egy kis étteremben leültünk egy kólára és itt találkoztam a második emberrel (fiatal, csinos lány), akivel gond nélkül tudtunk kommunikálni. Mikor megdícsértem, hogy milyen jó az angolja, akkor mondja, hogy ő amerikai. Ja, úgy könnyű ! Ő koreai barátaival volt és egymás között koreaiul beszéltek.

A késő délután és esti program természetesen vásárlás volt. QW a Myongdong negyedben vásárolt nagy hévvel. Kabáttól a cipőig vett mindent magának. Én semmit. Felpróbáltam egy nadrágot, a legnagyobb méretet abból a fazonból, de nem jött fel rám. Pedig annyira még nem vagyok kövér…

Az esti színház viszont nagyon jó volt. Profi táncosok és zenészek adtak elő hagyományos táncokat maszkkal és anélkül. Volt egy rövid ballada is. Tuti hangszerek. A külföldiek kedvéért egy elektronikus magyarázó tábla is fel volt szerelve. Így tudtuk, hogy miről folyik a szó vagy az ének, sőt az éppen szólót játszó hangszer nevét is kiírták angolul és japánul. Egyet megjegyeztem, mert könnyű; a nádsípot pirinek (Piri) hívják J ! A jegy darabja 20 ezer felett volt, de tényleg élmény. Méltó befejezése volt 8 napos utunknak.