Erre is sor került tehát ! 1987 óta összevissza 9 évet éltem a Távol-Keleten, de Japánba most először jutottam el.

A reptér előterébe jutva első dolgom az volt, hogy felhívtam japán barátom, aki otthonában várta hívásom. Elmagyarázta, hogy melyik express vonatra üljek, kb. mennyibe kerül, milyen gyorsan van Shinjuku állomáson és ott melyik kijáratnál találkozunk. Viszont egyből akadt egy segítőtársam is egy tajvani lány személyében, aki mellettem telefonált. Történt ugyanis, hogy Shinjuku állomás nevét leíró két karaktert a telefonban kínaiul tárgyaltuk meg a haverommal és ez felkeltette a lány érdeklődését. Nem csoda-egy fehér ember a Narita reptéren az egyébként angolul folyó társalgásba becsempész egy-két mondat kínait-én is meglepődnék hasonló esetben.

A tajvani leányzó Tokyóban járt egyetemre, angolt tanult (???). Most pedig Hawaii-on tanul idegenforgalmi szakon. Egy repülőn érkeztünk Japánba.

Shinjukuba megérkezve felfedeztük, hogy két darab déli kijárat is van. Én a réginél várakoztam egy darabig, aztán újra csak telefonáltam a havernak, immár a mobilját hívva. Persze ő az új déli kijáratnál várt, de így megbeszélve a dolgokat nem telt bele tíz perc és végül is sikerült a találkozó.

Lefogyott a srác, ami nem is csoda, mert egy éves, friss házas, csinos, fiatal feleséggel. A feleségre várva leültünk egy teázóban. Az állomás környékén irtó sok ember, mondhatni tömeg hömpölyög minden irányba. Szemerkélt az eső, az évnek ennek a szakában természetes. Befutott a haver felesége is, két kezében szatyrokkal, a vacsorára valót vette meg. Nem is időzött velünk sokat, ment haza előkészíteni a kaját. Mi pedig nézelődésre vettük a dolgot a környéken, Shinjuku ugyanis híres bevásárló és szórakozó központ. A hátizsákom időlegesen betettük egy automata csomagmegőrzőbe, ami 300 jenért 30 napig is hűségesen zár alatt tartaná csomagom. Kérésemre könyvesboltokba mentünk be, ugyanis Hawaii-on nem volt időm új könyveket nézni magamnak. Persze semmi perc alatt vettem két-három könyvet és néhány CD-t az amerikai ár két-háromszorosáért. Kínában viszont nem is tudnám ezeket megvenni, legalábbis belátható időn belül nem.

Kellően elfáradva a sok bolt látványától és persze a repülőúttól este nyolc felé a haver lakása felé vettük az irányt. Első elképzelése volt, hogy buszozunk, de kiderült, hogy túl sokat kellene várni, ezért inkább taxiba ültünk. A taxi ajtaja automatikusan nyílik. Beülve behúztam magam után az ajtót, de a haver figyelmeztetett, hogy a sofőr kezeli a zárószerkezetet is. Amennyiben az utas csapja be az ajtót, esetleg a sofőrt megüti a kocsiban levő ajtócsukó vége. Elnézést kértem és azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen ötletes ez a módi. A taxiban ülőknek nemritkán mindkét kezük tele van az éppen vásárolt dolgokkal, mennyire megkönnyíti egy ilyen találmány az emberek dolgát !

A vacsora is finom volt, hasonlított a kínai huoguo-ra, ahol is a forrongó vízbe kell bedobálni különböző vékonyra szelt húsdarabokat és zöldségeket. A társaság persze még jobb volt, a haver feleségével most találkoztam először, igazi bűbáj. Beszél valamennyit angolul, csinoska, fiatal, mosolygós… lehet, hogy Japánban kellene feleség után néznem nekem is ? A haverral pedig megbeszéltük a közös ismerősöket és felemlegettük a régi szép időket. Tíz után már igencsak kókadoztam, pihenni vágytam. Kiderült, hogy az egyik szobában már meg is volt nekem ágyazva. Az ágy egy nappal ülő este fekvő alkalmatosság volt, roppant könnyű és nagyon tiszta dolog benyomását keltve. Zuhany után elmondtam a betanult japán jóéccakát és már durmoltam is.

A háziasszony otthon maradt, mi pedig ketten elindultunk megkeresni az interneten kinézett kis hotelt számomra. Mondanom sem kell, hogy Shinjuku szórakozónegyed kellős közepén volt. Tiszta hely, kis szoba, baráti áron 8700 jenért.

Haverom pedig magára vállalta az idegenvezető szerepét a mai napra. Elgyalogoltunk az állomásra, onnan vonattal tovább a Tokyo toronyhoz. A torony parkjában meghúzódik egy nagyobbacska templom is, ahova betértünk és a haver ámulatára épp egy halotti szertartást celebráltak. Persze maga a halott nem volt jelen, csupán a hozzátartozók. Füstölő, gong, monoton szertartási szöveg. Valóban különleges élmény volt. Nem sokat időztünk.

Taxival megyünk tovább ugyanis nem volt kedvünk a tűző napon várni a ki tudja mikor jövő buszra. Mégpedig Tokyo öbölhöz mentünk, ahol volt egy kis szél is és a kilátás egy nagy hídra nem volt rossz. Innen hajóval mentünk felfelé az öblön. Az öböl inkább egy folyóra hasonlít, ami a városba ékeli magát. Rajta keresztül számtalan híd ível át, a hangosbeszélő minden híd előtt be is mondta a híd nevét. Célállomásunk Asakusa templom volt, ami állítólag nagyon híres. A hajókikötőtől nem messze egy amerikai művész alkotása lángot szeretne idézni, de a fekvő helyzetű sárgás, hatalmas fémalkotmány engem inkább egy gigantikus ebpottyantásra emlékeztetett. Haverom hevesen egyetértett velem, szerinte sem a láng ami először eszébe jut az embereknek erről a köztéri szoborról. Le is fényképeztem a “dolgot”. Tehát besétáltuk Asakusát is. A templom maga nem túl nagy, viszont egy hatalmas lampion függ a kapujában. A kapu mögött pedig többszáz méter hosszan két oldalt boltocskák sorakoznak, árulnak kegytárgyaktól szárított polipig mindenfélét persze túrista árakon. A templomhoz tartozó nagy füstölő füstje állítólag jó hatással van arra a testrészre, ahova a füstöt “dörgöljük”. Ahogy néztem a kis japánok a fejüket dörgölték szorgosan. Azután van még olyan hely is, ahol egy fémdobozból kell kirázni megszámozott pálcikát és a számnak megfelelő kis fiókból megkapjuk az éppen nekünk való előre nyomtatott jóslást. Maguk a papok szintén inkább csak eladók voltak; füstölők, kegytárgyak, ingyom-bingyomok, buddha szobrok, szent szövegek mind-mind eladás tárgyát képezték.

A haver egy ismerősére vártunk egy kicsit, Saori sannak hívták és kiváltképp az én szórakoztatásomra lett odarendelve. Nagyon kedves lány, a haverom régi ismerőse, jól beszélt angolul is. Egy német cégnél dolgozik, szóval mindennap lát külföldit is. Eddigre haverom kifogyott Tokyo látnivalóiból, ami engem nem kis csodálkozásra késztetett. Lehet, hogy mégis vennem kellett volna egy könyvet Tokyoról ? Együtt kisütötték, hogy menjünk el a sumó stadionba. Metróval egy megálló, utána jócskán gyalogoltunk még. A gyalogúton belebotlottunk egy másik templomba, amit egy földrengés utáni tűzvész áldozatai emlékének emeltek. A sumó stadion persze zárva volt, mivel épp nem volt szezon. Mellette van egy nagyon modern építészeti megoldással készült múzeum; négy lábra emeltek egy óriási téglatestet. A lábak magassága könnyedén megvolt 25 méter. A téglatestben volt a múzeum, ami már szintén zárva volt. Pedig érdekes lehetett.

Újabb városnézési ötlet Saori részéről Ginza. Ez is egy városrész, drága bevásárlónegyed hírében áll. Mire odaértünk már sötétedett, felgyulladtak a fényreklámok, valóban színpompás látvány. Egy sarkon áll a Sony épület, minek a földszintjén bemutatóterem várja a látogatókat. Nagyon sok MD playert láttam, az MD a mini discnek felel meg. A Sony nemrég belevágott a notebookok gyártásába is.

Végül is vacsihelyet kerestünk, de elég sokáig. Azt hiszem olyan helyre akartak engem vinni, ahol olyasmiket lehet enni, amit Kínában nem találnék meg a japán éttermekben. Nagyon rendesek voltak velem. A sok-sok ismeretlen, de jóízű kaja mellé nagyon jól csúszott az Asahi sör. A cehhet én álltam a végén, mert tudom, hogy haverom nem keres túl sokat.

Saori a metrón előbb leszállt, mint mi, de érdekes bogara miatt a metrón fotózott engem le. Mondta, hogy bármi külföldivel találkozik, azt lefotózza a metróban. Hát mit mondjak ? Kinek a pap, kinek a papné.

Kis hotelem felé gyalogolva egyre több táblával találkoztunk, amiket egy-egy ember tartott magasra. A táblán egy-egy leányzó képe biki- vagy monokiniben és mellette a vele eltölthető idő percekben és a fizetendő összeg. Nagyon megalázó módszernek gondoltam ezt a fajta “reklámot”.

A színházba járók túlnyomó többsége középkorú vagy idős hölgy, gondolom ők azok akik egyébként halálra unják magukat otthon. A jeggyel (ami 800 jen volt) együtt kaptam egy angol nyelvű bemutatót a megnézendő darabról. Egy elég borzasztó mese a történet. Egy macska megöl egy embert és átveszi a helyét a családban. Ugyanakkor a család régi kutyája szintén újjáéled, de nyolc különböző emberben. A végső dráma a macska és kutyaemberek között bontakozik ki, persze. Ennyi volt amit megértettem a leírásból. Ehhez képest a darabból szinte semmit nem fogtam annyira elvontnak tűnt a dolog. Mindenesetre a kosztümök nagyon pompásak voltak és érdekes volt a színészek beszéde is, illetve beszédmódja. Mikor rájöttem, hogy mire emlékeztet leginkább majdnem hangosan felkacagtam. Úgy hangzik, mintha mindegyikük székrekedéssel küszködne, de még nem adják fel a reményt és nyomják, nyomják rendületlenül…

A felvonásom végeztével egy kis kávézóban bekaptam egy szendvicset és nézelődésre fogtam a dolgot Ginza és Shinjuku negyedekben. Még egy-két angol nyelvű könyvet vettem, egyébként a számítástechnikai cuccokat nézegettem. Persze könnyű döntés volt; ha újabb gépet akarok majd venni újra csak Hong Kongban fogom megtenni.

Rám jellemző módon a sok bolt ezernyi cuccának látványa halálosan lefárasztott ezért visszatértem kis hotelembe pihenni. Délután öt körül felhívtam Saorit és megbeszéltük, hogy Roppongi állomáson találkozunk.

Roppongiban állítólag sok a külföldi, mert sok követség és egyetem is itt helyezkedik el. Míg a lányra vártam valóban mintha több külföldit láttam volna, mint egyébként. Ahogy megjött elsétáltunk a közeli Hard Rock caféba. Fiatal volt még az idő egy esti szórakozáshoz és persze hétfő volt, szóval nem volt tömeg. Hétvégente viszont itt gyülekeznek azok a japán lányok akik külföldiekkel szeretnének megismerkedni.

Korán keltem, hogy időben kiérjek a repülőtérre. A hotelből kijelentkeztem, majd öt perces séta után Shinjuku állomáson felszálltam a Naritára menő expresszre (jegy 3100 jen). A reptérre érve feltűnt, hogy a csomagokkal megpakolt utazni vágyókat négyemeletnyi mozgólépcsőzésre késztetik. Angol nyelvű eligazító táblák sem szolgáltak túl sok infóval. A becsekkeléshez érve pedig kétszer is körbegyalogoltam azt a böhöm nagy termet, keresve, hogy végül is hol tudom a formaságokat elintézni. Reggeli tornának mindenesetre nem volt rossz.

Minden jó ha a vége jó, a terminálomhoz érve még el tudtam szórni a maradék néhány ezer jen aprómat reggelire, üdítőre. A havert is felhívtam a mobilján (épp munkába menet volt) megköszöntem neki mindent és még utoljára elbúcsúztam.